Agy- és szájmenés

Rég volt már ilyen május. Az is lehet, hogy csak én vagyok feledékeny. Úgy emlékszem, hogy évek óta ilyenkor már tombolt a kánikula – kifelejtve a tél és a nyár közül a tavaszt. Az is előfordulhat, hogy én változom. Nem számít. A lényeg, hogy minden pillanatát élvezem. Élvezem, hogy még a városban is illatos a levegő. A hárs mézédese keveredik a frissen vágott fű harsogóan zöld illatával.

Kicsit kibékültem magammal. Na, nem nagyon, de épp annyira, hogy egy kicsit elcsituljon tépázott lelkem (akivel egy ideje nem állok szóba, mert folyton nyafog).

Elcsábított a FaceBook, az rengeteg játékával, és mosolyogva fedezek fel egyre több ismerős arcot innen-onnan. Úgy tűnik majdnem minden út majdnem Rómába vezet.

Ezek szerint nem egyedül élvezem, hogy pl. a farmon becsülettel elvégzett munka után megkapom az előre megállapított fizetséget, nincs adó, járulékok, nem fenyeget munkanélküliség. Az ültetett magok kelési aránya 100 %, nincs aszály sem belvíz. Nem szakad le a derekam kapálás, kaszálás közben és után, az árumra tuti vevő van, fáim bőségesen teremnek, jószágaim tejet, tojást, húst biztosítanak.

Ha van kedvem akváriumot pucolok, töltök meg furfangosabbnál egzotikusabb lényekkel, vagy háziállatok tartok mindenféle allergia nélkül, lakberendezek, betegeket ápolok, kártyázom, stb. stb.

Ami még ezen is túltesz, és örömmel tölt el, hogy mindezt kedves szomszédok társaságában teszem. Szomszédaim vannak a világ minden tájáról, fiatalok, idősek, fehérek, feketék, fiúk, lányok, ismerősök, ismeretlenek, akik nem akarnak kioktatni, meggyőzni, átnevelni, megtéríteni, csak jönnek, amikor szükség van rájuk, segítenek zokszó nélkül, önként sőt szívesen. Örülünk egymás sikerének, be-beugrunk pár jó szóra, és játszunk önfeledten, örök gyerek módjára.

Kibékültem kicsit magammal, és a világgal, mert legalább játszani tudjuk, hogy is kellene egymáshoz viszonyulnunk.

Szóval, mielőtt még megkezdődött volna a hosszú ünnepi szabadság (mivel a cégünk leáll, és ilyenkor muszáj itthon lenni), bokáig érő hóban botladoztam be és haza, szuper kűrökkel szórakoztatva a nagyérdemű közönséget a utcákon.

Amúgy az egész elolvadt az ünnepekre, és térdig érő napsütésben gázolunk, aminek az az előnye megvan, hogy bimbózik a hóvirág és trilláznak a madarak. Sőt, az égősort sem érdemes felkapcsoni, mert nem látszik a verőfényben. Vagyis estig spórolunk az árammal.

További spórolás, hogy az ünnep első napján a tévé bemondta az unalmast, így az sem fogyasztott áramot, és az únió az únió kérem szépen, tehát ünnep alatt senki nem javít. Maradt (volna) az olvasás, a meleg ágyikóban, amit sikerült túlmelegíteni lázas testemmel. Mivel én is jelentősen emeltem a lakás hőmérsékletét, a fűtéssel is sikerült gazdaságosan bánni. Sőt, mivel az alvás sem megy, nem forog fenn a veszélye, hogy túlpihent leszek a januári munkakezdésre.

A láz már csökkenőben van, gyógyszerrel is elláttak, viszont sem ízt, sem illatot nem érzek, aminek az az előnye, hogy halvány sejtésem sincs, hogy sikerül az általam készített kaja. Ergo, talán az ételfogyasztás is jóval kevesebb lesz százon, mint az előző években. Amúgy én csak szemmel étkezem, a torkom csak folyékonyat hajlandó átengedni magán.

Amúgy mi lett volna, ha még szeretem is ezeket az ünnepeket??? :))))

Ma reggel kétszeresen is elállt a lélegzetem.

Az egyik ok a csípős hideg volt, a másik a látvány. Míg tegnap gyerek módjára élveztem a hóesést, és mindenhol a legvastagabb hószőnyegen mászkáltam, élvezve, hogy ropog lépteim alatt, ma csendes áhítattal álltam meg az utcán. A levegő tisztára mosott volt és karcos, a kék ég alatt tömött hurkákra hasonlító felhők pöffeszkedtek, szélüket már bearanyozta a kelő nap. A megállóban ácsorogva vártam, hogy az utca végén felbukkanjon az aranyszínű gömb. Amikor elért első sugaraival, ezer sziporkát szórva a helyenként még érintetlen fehérségre, az volt "A" pillanat.

Megállt, megdermedt a idő, és ott álltam a csoda közepén. Aztán visszapergett az idő, és újra gyerek lettem, megint kerestem a nagyobb buckákat és élvezettel gázoltam bennük.

Úgy tűnik mindenféle szempontból kezdek újra gyerekként viselkedni, ami nagyon remélem, hogy még nem a második csecsemőkorom eljövetelét jelenti, hanem inkább valamiféle menekülést a mindennapos nyűgöktől. Amikor elegem van a parttalan vitákból, az egymásnak feszülő indulatokból, a rám zúdított panaszok áradatából, magamra zárom a képzeletbeli ajtóm, és meghúzódom az otthon melegében, mint valamikor régi téli estéken. Sokszor gondolok nosztalgiával azokra az időkre, amikor a vaskályha közelében hasaltunk a szőnyegen, és okosan gazdálkodtunk, vagy tippeltünk, ki nevet a végén.

Most újra átélem. Lehet szidni a netet, a virtuális világot, de rátaláltam elveszett ifjúságomra, a játék ízére, a békés, mosolyogtató, megnyugtató együttlétre, ahol csak segítünk egymásnak. Nincs vita, nincs sértődés, nincs különbség közöttünk. Egyformán játékosok vagyunk.

Mondtam már, hogy nem akarok felnőni?

Megint itt a december, pedig az előzőt még el sem hagytuk igazán. Látom arról, ahogy a naptár lapjait áthajtom, és számtalan jele van úton-útfélen. Az utcákon már feltekerték a lámpa füzéreket a kopasz fákra, az üzletekben egyre nagyobb a forgalom, minden karácsonyi díszekben, fényekben csillog. Nézem, várom, hogy elfogjon engem is az ünnepi hangulat, de hiába.

Biztos, hogy bennem van a hiba, de nem tudok sem konkrét időpontban, sem előre elhatározva ünnepelni, vagy csak úgy egyszerűen kellemesen érezni magam. Azt nem mondom, hogy nem csal mosolyt, sőt már szinte ádáz vigyort az arcomra az emlékezés. Felejthetetlen élményekkel ajándékoztak meg régi karácsonyok.

Az egyik – szinte elengedhetetlen – szereplő a fenyőfa. Hosszas válogatás, hazacipelés, fújtatás után, 24-én délután kiderült, hogy a tartó, amibe bele kéne állítani, költöző és vándorló életmódot folytatott, vagyis nyáron elköltözött melegebb éghajlatra, mert bárhogy kerestük a tuti biztos helyen, hűlt helyét leltük csak meg. Helyette találtunk egy ki tudja honnan származó másikat, ami természetesen vagy túl nagy, vagy túl kicsi volt a fa számára.

Elő a fejsze, fűrész, éles kés, kötszer, nyugtató, röpke órák után már díszíthető is volt. A lámpakészlet, ami egyébként az év 364 napján hibátlanul üzemelne, épp ekkor makacsolta meg magát, és juszt sem világított. Jött az elem, és az egyenkénti vallatóra fogás.
Ez még az egyszerűbb dolog, mert ennél már csak az volt galádabb, amikor a dobozban még ezer színben pompáztak az égők, csak akkor maradtak megátalkodottan fénytelenek, amikor már a díszekkel, szaloncukrokkal, egyebekkel együtt a fán dekkoltak.

De juszt is bírnia kellett a fűtött szobát, míg pár hét múlva ki nem vonszoltuk a lakásból. Ekkor kedves tűlevél szőnyeget húzott maga után, ami több száz porszívózás után is még bőven szúrt, és még akár a nyár közepén is sikeresen bele lehetett lépni mezítláb.

Már nem is tudom, hogy hány éve csak a kertben van fenyő, aki él és virul, lakhelyül szolgálva rigóknak, verebeknek, egyre nagyobb helyett bitorolva az udvarban, egyre jobban a kerítés fölé nőve, hogy minél távolabbra lásson. Az elavult égőkészlet már a múlté, viszont számolatlanul van mécses tartó, százféle színben, formában.

De ami számomra a legfontosabb, hogy mindig ünnepelek, amikor azokkal lehetek, akiket szeretek, akik fontosak, akik az életem részei. Ez nincs dátumhoz kötve, néha lehet, hogy csak percekig tart, de ünnep. Olyan is van, hogy mikor dátum szerint ünnepelnem kéne, de épp nincs valaki jelen, hiányzik, és képtelen vagyok díszbe öltöztetni a szívem.

Az ünnep számomra azt jelenti, hogy belül borul díszbe, fénybe minden…
 

...hogy nincs értelme a szónak, a csend beszédesebb.

...hogy egy megmagyarázhatatlan furcsa melankólia mindent befed, eltakar, mint a köd, és nem akar feloszlani.

...magam sem értem magam, hogy várhatnám el Tőled?

...gyűlölök egyedül lenni, mégsem engedek közel senkit.

...rájövök, más térben és más időben élünk. Én itt írok, és mire kiteszem a pontot, az első betűm már múlt, amit Te egyszer valahol, valamikor, máshol fogsz a jövőben olvasni.

...hogy össze vagyok zárva saját magammal, és ilyeneken jár az agyam...

Anci

Vagy megtanulunk úszni, úgy kollektíve, vagy bökhetjük.

A zenés bolhát viszont rendesen bekapta a fülem:

Ma újra ismerkedtem a munkahelyemhez vezető úttal. Na nem, nem felejtettem el, hogy merre van, csak nem volt mit olvasnom, így kénytelen voltam nézelődni. Meg is lepődtem, hogy mennyi régi kis üzlet tűnt el, hány régi házat újítottak fel. Ezek szerint nagyon rég olvasok utazás közben.

Ha már ennyire ráértem, megpróbáltam visszaemlékezni, hogy mióta is. Kb. 5 éve, amióta alaposan megritkították a villamosjáratot. Egyrészt gyorsabban telik az idő várakozás közben (hiszen állva is megy az olvasás), másrészt "önvédelmi fegyver" a könyvbe való temetkezés.

A veszély, ami ellen védekezem, az ismerősökben, rokonokban rejlik. Nem vagy antiszociális, és megpróbáltam nem szégyent hozni a családomra.

Már említettem, hogy ez a peremkerület sokáig őrizte falusias jellegét, és itt bizony tőzsgyökeres családok éltek, élnek. Mivel nagypapámék 21-en, nagymamámék 9-en voltak testvérek, bizton állíthatom, hogy a helyi populáció nagy részével közös őstől eredő vér csordogál az ereimben.

Ez már zsenge leánykoromban kiderült, ugyanis amikot kezdtem felfedezni, hogy létezik a másik nem, és lelkendezve mutattam Nagyinak az épp aktuális hímnemű egyedet, akibe fülig szerelmes voltam, azonnal lehűtött azzal, hogy az illető másod-, harmad unokatestvérem az X tanti, Y nagybácsi, Z ángyom részéről

Ezért biztos, ami biztos, inkább más városból származó férjet szereztem be, de előtte alaposan kifaggattam felmenőivel kapcsolatban. Mivel a nagyszülői házban raktunk fészket, hamar szembesült azzal, hogy nem csak engem, hanem egy kerületre való rokonságot is nyert. Apám rendszeresen hányta a szemünkre, hogy a párom nem köszönt hol X-nek, hol Y-nak, jol Z-nek. Ettől kezdve férjuram minden közép- és időskéorú egyednek köszönt az utcán, emelve a kerület hírnevét, hogy itt még a vadidegent is barátságosan üdvözlik.

Valamikor még nagy vonalakban tudtam követni, hogy ki rokon és ki csak ismerős, mostanra viszont teljesen elvesztettem a fonalat. Ők viszont nem.

A ritkított járatoknak köszönhetően tuti, hogy a megállóban - vagy ami még rosszabb, az utazás teljes időtartamára - mellém szegődik valaki (természetesen a legidősebb korosztályból), és azonnal eláraszt a vásárlási terveivel, a meny- vej- unoka problémákkal, sajgó porcikái állapotával. Nagyon bájosan tudok mosolyogni, együttérezni, szörnyülködni, ügyesen titkolva, hogy halvány fingom sincs, éppen ki ő.

Szóval én megpróbáltam, de töredelmesen bevallom, kudarcot vallottam. Feladtam.

Galád és sunyi módon elfoglalok egy egész egyszemélyes ülést, és azonnal elmerülök kedvenc világaim valamelyikébe. Ja, majd elfejtettem! Imáááádok olvasnii!!

Jól megjegyeztem amit ma láttam, mert biztos, hogy az elkövetkező hónapokban nem indulok el könyv nélkül.

Front van. Mit nekem meteorológia, nem kell figyelgetnem az előrejelzéseket, minden porcikám jelez. A legapróbb változásról tudok, attól függ, hol ég, fáj, szúr, sajog. Az ügyeletes levelibéka a dunsztosüvegben ipari tanuló.

Minden nyafogás nélkül ilyenkor kifejezetten utálom a testem, mert minden távolság hatványozódik, az összes lépcső toronnyá nyúlik, minden lépés egy-egy csörte. Rab vagyok a saját testemben, és még kínoz is a dög.

Enyhe kárpótlás, hogy végre süt a nap, kék az ég. Egy ideje ez sem dob fel igazán, de "csapjunk a lecsóba" érzéssel találomra vettem egy újságot lazulási szándékkal.

Lapozgattam, a szemem azonnal megakadt egy találomra választott bekezdésen: "Ha szenvedsz, hiába mondják, hogy elmúlik! Ha csalódsz, "majd elfelejted", ha fáj, "majd meggyógyulsz", mindezt hiába mondják, mert a jelenünk börtön, melynek nem látunk túl a falán."

Nesze neked lazulás, nesze neked napsütés, kék ég.

Akkor dupla börtönben vagyok, és az ítélet életfogytiglan. Hiszen tudom, hogy nem fogok "meggyógyulni", nem fognak visszanőni a kitört, összeroppant csontok, a fájdalom is egyre több és erősebb lesz. Ráadásul piszkosul ragaszkodom minden értékemhez, és nem tudok felejteni. Akár csalódtam, akár nem, ami valaha szép volt, vagy fájt, amiből kaptam, amibe adtam, nem tudom és nem akarom elfelejteni, hiszen akkor és ott igaz volt számomra. Ráadásul még a csalódások is segítettek azzá válni, aki most vagyok. Elfelejteni annyi, mint eldobni magamból egy darabot.

Ki ígérte azt, hogy az élet egy kellemes séta?

Ha állandóan arra várnék, hogy majd az idő begyógyítja, elfelejteti a rosszat, mást sem tennék, csak szaladnék az elmúlás elé. Eljön az magától is, nem kell siettetni.

Bár olyan egyszerű lenne, hogy az idő mindent megold. Egy frászt!

Az idő nem fogja visszaadni azt, ami elveszett, eltört, elszakadt. Talán a színeken fakít egy árnyalatot, patinát ad a dolgoknak. Kicsit kevésbé véreznek a sebek. Épp csak annyi a különbség, hogy a fizikai sérüléseket  hamarabb megszokja az ember.

Egyébként is csak akkor fáj, ha nevetek...

Még egy kicsit küszködöm a könnyeimmel, még nem csillapodott le teljesen felkavart lelkem, még keresem a szavakat, de máris itt ülök, és pötyögök.

Percekkel ezelőtt dupla csodában volt részem. Mindkettőt egy roppant szerény, mégis rendkívül tehetséges ember Tabáni István varázsolta elém.

Az egyik, a zene, magáért beszél. A Padlás című musical gyönyörű betétdala, a Fényév távolság, a másik az az alázat, az az átélés, ahogy előadta, és a végén - nyilván a sok kudarc után végre valami új küszöbén - kitört belőle a sírás a "Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim… " záró soroknál.

Bevallom, nem csak a kemény szívéről ismert Fáy Miklós és a műsorvezető Ördög Nóra szemeibe csalt könnyeket, én is sírva fakadtam.

Ha tehetném, személyesen köszönném meg az élményt. Így csak közvetve tudom.

Köszönöm...

 

Lehet, hogy a zsűrinek nem tetszett, én már beszereztem, és naponta többször meghallgatom:

Hello, legyen szép napotok :)

A kocsi hátuljában támaszkodtam a villamoson hazafelé. Csak pár megállót mentem, így állva olvastam, a szokásos "mindenki hagyjon békén" hangulatban. Ahogy a megállóból kiindultunk, először lassú, majd a segesség növekedésével együtt gyorsuló kattogásra, sípolásra, fütyülésre lettem figyelmes. Kicsit morcosan néztem fel, merre járhatunk, hol kell kivárni a következő szerelvényt, hiszen ez pillanatok alatt bedöglik.

Mivel nem szállítottak le a következő megállónál sem, visszatemetkeztem a könyvembe. Újra a szétesés hangjai, ismét morcos feltekintés. Akkor tűnt fel, hogy a hang nem is annyira a kerekek felől, hanem valahonnan nem is messze tőlem zeng. Vizsla szemekkel felmértem a kb. 10 embert, akivel együtt utaztam, valami jelet keresve, hogy más is hallja, nem csak én.

Egyik oldalon nekem háttal kis, kopaszodó emberke ült, előtte egy tizenéves lány, szintén háttal, és egész elöl pár idősebb utas. A másik oldalon két tizenéves lány, egyik háttal, másik szemben, mögöttük szintén pár közép- ill. idősebb korú nő, férfi vegyesen. Semmi gyanús, semmi különös. Már épp nyugtáztam volna, hogy rémeket hallok, amikor feltűnt, hogy a két tini szájára szorított kézzel hangtalanul nevet, és sűrűn tekintget át a kis kopaszodó emberkére, aki kezére támaszkodva, mozdulatlanul ült, mereven kinézve az ablakon.

Ahogy újra és újra elindultunk, a kis ember keze a szája elé került, és máris élethűen füttyögött, kattogott, sípolt. A tinikkel egymásra néztünk, és egyszerre robbant ki belőlünk a hangos nevetés. A kis ember rájött, hogy lelepleződött, ezért cinkosan kacsingatva bővítette a repertoárját, a felszálló utasokat hol kutyaugatással, hol tehénbőgéssel, hol békabrekegéssel üdvözölve. Mi aláfestő zenének hangos kacagást produkáltunk. Egyre többen lettünk, és a felszállók rövid csodálkozás után akaratlanul is csatlakoztak az önfeledt jókedvhez.

Az egyik megállónál a kis ember felpattant, és mint ki jól végezte dolgát, gyorsan leszállt. Még visszafordult, elegánsan meghajolt és szaporán szedte lábait egy szembe jövő villamos felé. Néztem apró termetét, meghatározhatatlan korú arcát, melyből kék szemei csillogtak huncutul, kockás zakóját, csíkos polóját, kitérdelt nadrágját, és olyan érzésem volt, mintha egy kobold elvenedett volna meg gyerekkorom szép meséiből.

Ahogy elnéztem a nevető utasokat, már biztos voltam benne, hogy itt ma egy apró mesebeli csoda történt.

A kiürült mécsesek kis szürke tálkáit szedegettem ki a szebbnél szebb tartókból a kis szekrénykén, melyek hosszú évek alatt gyűltek össze. Mindig kerül egy újabb darab közéjük vagy a formája, vagy a díszítése, vagy a színei miatt. Télen hihetetlen mennyiségben fogynak a gyertyák is.

Szeretem, amikor sorra gyújtom meg őket, és olyankor csendben útra kelnek a gondolataim, elidőznek hol az időben, hol a térben utazgatva. Visszatérnek egy-egy régi hangulathoz, emlékhez, vagy odaszegődnek azok mellé, akik hiányoznak. Apró lángjuk billeg az élőkért és az eltávozottakért.

Markomban szorongattam a viaszukat, kanócukat vesztett kis tálkákat, és alakot öltött egy gondolat, ami már rég keringett vahol. Elég hosszú ideje kísér valami állandó szomorúság. Ott van mindenhol, vékony rétegben rakódik a perceimre, mint a dér odakint a természetre. Nem nagy dolog, épp csak hasonlatossá tesz a kiégett mécsesekhez.

Hiába keresem azt a kis lángot, ami leültetett a billentyűk elé, hogy szavakba öntsem a jókedvem, a bánatom, a morcogásom, kuszaságaim. Nincs láng, csak üresség van. Pedig minden nap pontosan ugyanúgy kezdődik, ugyanúgy zajlik, ugyanúgy ér véget. Mindenki pont olyannak lát mint máskor.

A mozdutalaim, a mosolyom, a szavaim nem változtatk, mégis valahogy hiányzom belőlük. Mint a mécsesből a viasz és a kanóc.

Nem vagyok sem jobb, sem rosszabb magamnál. Csak magamhoz mérhetsz, hiszen én én vagyok.

Ezért kérlek:

- ne mondd, hogy értesz, hiszen én sem értem sokszor magam. Ne hidd, hogy tudod mit érzek, hiszen Te csak a sajátodat ismered

- ne kért tőlem tanácsot, mert kívülről könnyű okosnak lennem

- ne próbálj helyettem dönteni amikor az értelem és az érzelem egymás ellen tesz próbára

- ne vígasztalj, ha sírni látsz, csak tégy zsebkendőt a kezem ügyébe

- ne tarts vissza, ha fejjel akarok a falnak rohanni, de fogd meg a kezem, ha betört fejjel fel szeretnék állni

- ne dícsérj és ne helyeselj folyton, mert elbizakodottá teszel, inkább tarts elém tükröt, hogy ne felejtsem el, ki vagyok

- ne törj felettem pálcát, hisz nincs hozzá jogod, és én sem kérlek rá. Engem bánthatsz ha jól esik, de tartsd magad távol ártó szádékoddal azoktól, akik fontosak számomra, mert a gonosz is bennem lakozik, és ne akard megismerni

- ne élj vissza a bizalmammal, még akkor sem, ha már a sokadik utoló esélyt kapod, mert egyszer tényleg lesz utolsó, és mivel nem tudok haragudni sem gyűlölni, megszűnsz számomra létezni

- ne hazudj, még akkor sem, ha úgy érzed, hogy az én érdekemben teszed

- ne kérd, főleg ne követeld, hogy szeresselek, de azt se próbáld bebizonyítani, hogy érdemtelenül szeretlek

- ne ígérj, mert fájna, ha mégsem tudnád betartani

- ne hagyj kétségek között, mert a bizonytalanság lassan de biztosan ölő méreg

- ne akarj tőlem semmit, ha szégyellni, vagy titkolni kell bárki előtt

- ne csapd rám sértődöttem az ajtót, ha épp nem azt mondom, amit hallani szeretnél, mert nem biztos, hogy legközelebb kinyitom előtted

- ne akarj megváltoztatni, vagy a saját képedre formálni, hisz épp az a jó, hogy különbözünk...

Volt egyszer egy Sláger. Ígen, így nagybetűvel, mert a sok dallamos slágerből és pár emberből, akit behívtam a reggeleimbe, egy műsor állt össze, aminek a neve Sláger Rádió. Azon belül is egy kedvenc, a Bumeráng. Biztos, hogy vannak akik nem szeretik, hiszen ízlések és pofonok... én nagyon szeretek velük ébredni. Szeretem a humorukat, hogy már a reggeli kávé mellett megnevettetnek, nem akarnak a torkomon lenyomni semmit, egyszerűen csak szórakoztatnak. Emellett megszerveznek mentést a lerobbant kamionosnak, összehoznak egy játszóteret Ivádnak, játszanak, játszatnak.

Egészen november 18-ig.

November 19-én választhatok, hogy vagy lenyelem az ORTT által nyertesnek hírdetett műsort, vagy esetleg a csendben fogok készülődni. Elég öreg vagyok ahhoz, hogy ragaszkodjam a régi kedves dolgaimhoz, és nehezen fogadjam el a rám kényszerített változásokat.

Nem számít, hogy 3,5 millió ember tette le a voksát mellettük, érthetetlen és elfogadhatatlan indokokra hivatkozva egyetlen tollvonással megszüntetik az adást. Ugyan ez a sors jut osztályrészül a Danubius hallgatóinak, rajongóinak is.

Tudom, ez "csak" egy műsor, de megint valamit erőszakkal elvesznek, amit én nem akarok odaadni...